Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

"Nézd, a gyertyák - csonkig égtek", mutatja beszélgetésük végén a tábornok barátjának. Henrik és Konrád kapcsolata gyermekkorukból ered. A dúsgazdag magyar gróf és a bárósított hivatalnok fia együtt nevelkedtek a tiszti iskolában, együtt váltak férfiakká. Mintegy félszázaddal később, hosszú év utáni találkozásuk alkalmával, egyikükből vádló, a másikból vádlott lesz. Az egész éjszakán át folyó beszélgetés során előkerül egy gyilkossági kísérlet régóta elfojtott  emléke, gyűlölet és megcsalás. Az új világban "el kell viselni az árulást és a hűtlenséget" - szól Henrik a sorsfordító vadászat után negyvenegy évvel, de ezt maga sem tudja feldolgozni. Egy olyan kor után, amikor még érzéssel éltek az emberek, ez az új világ kiüresedettnek tűnik. De mégis - a főhős, a katona, a rend és a racionalizmus monarciabeli letéteményese, belenyugvással veszi tudomásul, hogy legjobb barátjában is csalódnia kell. 

A regényt Márai 1942-ben, egyik legtermékenyebb évében írta. Az immár három éve dúló háború súlyosan rányomta bélyegét a műre: az író a háborút lelki és embertársi változásként érte meg: "Az én hazám egy érzés volt. Ezt az érzést megsértették. Ilyenkor elmegy az ember. A trópusra vagy messzebb. - Messzebb, hová? - kérdi hidegen a tábornok. - Az időbe." 1948-ban, többévi töprengés után Márai elhagyta az országot, majd négy évvel később a kontinenset is, és New Yorkba költözött. 1989-ben bekövetkező haláláig nem is publikálták a műveit. Az író megtiltotta egészen addig, amíg megszálló csapatok tartózkodnak az országban. „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél” - írta egyik művében.

Az alkotás népszerűségét az olasz nyelven elkelt százezer és a német nyelven elkelt egymillió példány is mutatja. 2006-ban Jeremy Irons főszereplésével mutatták be a szerző által készített színpadi adaptációt. Az ugyanaz évben elkészült magyar filmváltozat nem adja vissza a regény bölcselkedő stílusát. A Nagy Könyv szavazótáborának is kiválasztottja lett, úgy tűnik a regény reneszánszát éli.

Oscar Wilde - Dorian Gray arcképe

Dorian Gray szép és ártatlan fiatalember, aki a festőt, Basil Hallwardot is megihleti. Róla készül legszebb portréja, amely rádöbbenti Doriant saját szépségére. A fiú egyre inkább a hedonista Lord Henry befolyása alá kerül, s azt kívánja, saját maga helyett képmása öregedjen csupán. Kívánsága teljesül, s mialatt ő szabadjára engedi merész vágyait és bűnös gondolatait, az arckép tükrözi egyre romló jellemét. "Azt mondják, mindenkit elrontasz, kivel barátkozol, s mihelyt belépsz egy házba, ott azonnal gyalázatosság történik. Nem tudom, így van-e vagy sem. Hogy is tudnám? De azt beszélik rólad. Olyan dolgokat közöltek velem, melyekben lehetetlen kételkednem." Az egoista Dorian, akit megrészegít saját szépsége, gyilkosságba keveredik, romlásba taszít másokat, és bár örökifjú marad, a londoniak azt beszélik, eladta lelkét az ördögnek...

A Dorian Gray erőteljesen lírai regény, a párbeszédek központi alakja Lord Henry, az aforizmák és paradoxonok kedvelője, aki szerint a bűn nem ártalmas, a házasság hiba és vágyainknak teret kell adnunk, akármik legyenek is azok. Dorian magáévá teszi a gondolatokat, s hiába nem látszik arcán a bűn, szekere a vég felé száguld. "Jaj, a gőg és szenvedély mily szörnyű pillanatában kérhette, hogy az arcképe viselje tettei terhét, s ő megtarthassa az örök ifjúság mocsoktalan tündöklését! Minden kudarca innen származik. Bárcsak inkább minden bűne, melyet elkövetett életében, magával hozta volna biztos, gyors büntetését! A büntetés tisztít" - sóhajt a végén.

Oscar Wilde-ot összegző íróként határozhatnánk meg. Senki sem jelenítette meg a romantika jellemzőit olyan látványosan, mint ő: a Dorian Gray-ben ott van a Faust egy szelete, ott van Hoffmann transzcendens világa, a halál, a szerelem, a gótika és a hedonizmus. A mű 1890-ben került publikálásra, vele Wilde egy csapásra hírhedtté vált. A kritikusok undorodtak tőle: "Ugyan, mi haszna van a trágyadombon kapirgálni" - rikácsolta egy kritika. A Daily Chronicle szerint a regény "megfertőz majd minden fiatal elmét, aki olvassa ezt a könyvet". A homoerotikus motívumokkal pedig általában nem tudtak semmit sem kezdeni. A homoszexuális Wilde a kritikákra válaszul tizenháromról húsz fejezetre bővítette művét, és visszaszorította a "plátói szerelem" motívumait. Bár éppen elég okot ad a találgatásra az a pár darab, ami benne maradt.

Valóban: Oscar Wilde számára is arcképpé vált Dorian Gray alakja. Később elismert íróként maga is vallotta, hogy akármit megtehet, s hogy a bűn nem ártalmas, mert érdekes. Pedig a regény mutatja, hogy nem így van.

Örkény István - Tóték

"Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm" - írja Örkény István arról, hogy mi a groteszk. Mert a Tóték című regény groteszk, nem is akármennyire. Nagyon! Nyolcvan oldalnyi. Egy háborús regény, amiben meg sem jelenik a háború, csak a hátország, annak is legeldugottabb, legcsöndesebb része, Mátraszentanna.

Mátraszentannán "egy őrnagyot vendégül látni, a háborútól függetlenül is, égbemenetel számba ment". Pedig pont ez történik Tótékkal: Gyula fiuk felettese, Varró őrnagy érkezik hozzájuk, hogy szabadságát tölthesse. A zaklatott idegállapotú őrnagy mindent a feje tetejére állít: mert egy, a plébános ágya alá kergeti Tótot, kettő, vak szerelmessé teszi a tizenhat éves Ágikát, és három..., mit is tesz Mariskával? Ővele talán semmit? Vagy mégis? Nem? Igen? Ennek utána kell olvasni...

Úgy szól a fáma, hogy Örkény elejétől a végéig megálmodta Tóték történetét („Minden balsikeremért azzal vigasztalom magam, hogy legalább álmaimban zseniális író vagyok"). Az eredetileg forgatókönyvnek szánt művet a filmgyár otrombának minősítve dobta vissza, így jelent meg a Tóték kisregény formájában 1966-ban. Az 1967-es kiadás előszavában Örkény elmondja, hogy világértelmezésében visszajutott oda, ahol 1941-ben, a Tengertánc c. elbeszéléskötet megjelenésekor megtorpant: a groteszkbe.

A Tóték - amely hamarosan színpadra is került - üstökösként robbant be a korabeli kulturális életbe. Szó szerint világsikert hozott írójának. Noha sokan számonkérték Örkényen a határozottabb állásfoglalást, mert „a világ és az emberiség még a két háború között sem csak idegroncs őrnagyokból, idióta postásokból, kényszerzubbonyba bújt professzorokból, üresfejű plébánosokból vagy meghunyászkodó kisemberekből állt”.

Latinovits Zoltán mint az őrnagy a filmben

Az abszurd megközelítés Örkény számára olyan, mint a lélegzetvétel: senki sem sértődik meg, ha fekete humorral szól a Rajk-perről, vagy rekeszizom-remegtető nyelvezettel a dél-amerikai elnökválasztásról. "Csak a gúny sért, nem a nevetés" - vallotta az író. "Nekem a háború volt életem legnagyobb, sorsdöntő élménye, és most úgy érzem, ebben a regéyben írtam meg igazán." Örkény, aki majdnem büszke volt arra, hogy nincs affinitása a történelmi témák iránt, hogy írói érdeklődése egyértelműen jelen idejű, életműve jelentős részében a második világháborút idézte fel.

A kisregény 1969-ben mozivászonra is került (Isten hozta, őrnagy úr! címmel): a főszerepben Latinovits Zoltán, mint az őrnagy, Sinkovits Imre, mint Tót, valamint Fónay Márta és Venczel Vera. Latinovits Zoltán meg is kapta a Magyar Filmszemle Díját alakításáért. "Ugyanúgy kötelező, mint az alapjául szolgáló regény. Szemet, fület, lelket gyönyörködtető alkotás" - írja egy blogger.

Henry Miller - Kakasviadal

1930-ban Henry Miller Párizsba költözött, maga mögött hagyva June Smith-szel kötött viharos házasságát és elkészült regényét, az akkor még Lovely Lesbians címen futó Kakasviadalt, amihez nagy reményeket fűzött. Hasonlóan Henry Miller más regényeihez, ez is erősen önéletrajzi vonatkozású. Felesége szenvedélyes viszonyba keveredett egy titokzatos nővel, Jean Kronskival és a szerelmi hármas összeköltözött. Mindhárman szélsőséges érzelműek és idegileg labilisak voltak: a hármas festett és írt, természetesen a legújabb irányzatok hatása alatt. Ekkor születtek meg a Kakasviadal és a Ráktérítő c. regények alapjául szolgáló jegyzetek.

A Brooklyn művészvilágában játszódó történet főhőse Tony Bring, aki szenvedélyesen ragaszkodik feleségéhez, Hildredhez. De a leszbikus Ványa megjelenése után életük pokollá válik: senki nem tud megbirkózni a különleges helyzettel. A három szereplő pokoljárását Tony hosszú monológjain érzékelhetjük: bár ezek gyakran hosszadalmasak és nehézkesek. Az író próbál költői és szürrealista lenni. Ez valamikor kevésbé, valamikor nagyon jól sikerül.

Henry és June a filmvásznon

Noha a szerző ekkor már negyvenes éveit taposta, a Kakasviadal így mégis útkereső alkotásnak tekinthető. Az elbeszélői hang egyenetlen, a stílus hullámzó; marad a maró őszinteség és a személyes élmény szilánkossága. A regény elmaradhatatlan kellék a szemérmetlen szexualitás ábrázolása, amit sokáig pornográfnak minősített az amerikai kritika; ez az, amiért a 60-as évek beatnemzedéke felfedezte Millert: az érzelmeit és vágyait nyiltan vállaló írót, aki nem igazodik a társadalmi normákhoz. Nem is volt boldog családi élete: ötször nősült, magas kora miatt az utolsó felesége - egy japán nő - már a házaséletet is megtagadta tőle.

A Kakasviadal kéziratának története is viszontagságos. A kéziratot az író Párizsba indulásakor June-nál hagyta, hogy próbálja meg megjelentetni. Miller első publikált regénye a Ráktértítő lett, és a Kakasviadal feledésbe merült. A híres író már nem foglalkozott ifjúkori zsengéjével, hiszen elegendő mennyiségű regénye várt kiadásra. Így a mű csak tizenegy évvel halála után, 1991-ben jelent meg. A népszerű író 1976-ban kapott francia Becsületrendet, 1990-ben Henry és June címmel film is készült róla.

Ken Kesey - Száll a kakukk fészkére

A Főnéni vasszigorral őrzi a házirendet és a napi rutint az Oregon állambeli elmegyógyintézet falain belül. (A történetet Bromden, a (látszólag) süketnéma indián törzsfőnök szájából tudhatjuk meg.) Betegei, akik embertelen elektrosokk-terápiákon, napi rendszerességű megaláztatásokon mennek keresztül, nem ellenkeznek vele. Egészen addig, amíg fel nem tűnik a nagyszájú és sokatlátott P. R. McMurphy. Mack - ahogy őt becézik - háborút hirdet az intézet szabályai - és legfőképpen a Főnéni - ellen. Szemtelen és dühítő, emberi, tele van élettel - ez minden, amire hagyatkozhat. Szenvedélyes pókeres, és nem szeret veszíteni. De tudja, hogy a Főnéni kezében rengeteg eszköz van a győzelemre.

Sokan tarják Ken Kesey-t egyregényes írónak, a Száll a kakukk fészkére valóban az egyetlen műve, ami valódi hírnévre tett szert, az USÁ-ban több mint száz kiadás ért meg. A regény 1962-ben jelent meg, s már ekkor lelkesedéssel fogadták mind az olvasók, mind a kritikusok. Kesey a regény írását megelőzőleg alkalmazott volt egy szanatóriumban, ahol szintén embertelen eszközökkel és LSD-vel kezelték a pácienseket. (Egy volt kolléganője be is perelte az írót és kiadóját, a Viking Presst, mivel egy karakterben magára ismert.) Látszólag csupán az egészségügyben alkalmazott gyógymódok elleni tiltakozás; valójában a konformizmus temetése és az individualizmus ünnpelése. A regény a modern társadalom kritikája is, ahol éppen az ember természetes szükségleteit és szabadságát hagyják ki a gépezetből. A lázadó hangnem és a társadalmi normák felrúgása népszerűvé tette a könyvet a korabeli egyetemisták körében, így vált a regény a beatnemzedék kialakulásának állomásává és tanújává. 

Az 5 Oscar-díjas filmadaptáció 1975-ben készült el, a főszerepben Jack Nicholsonnal, Milos Forman rendezésében. Kesey nagy önuralommal és jóadag büszkeséggel - soha nem nézte meg a filmet, mivel az nem Bromden nézőpontjából meséli a történetet. Egyenesen úgy érezte, hogy "lemészárolták" regényét, sőt be is perelte az alkotókat. Egy este - elmondása szerint - a tévét kapcsolgatva egy filmen állapodott meg, ami érdekesnek tűnt. Majd miután rájött, hogy ez "az" a film, csatornát váltott. Hát, ő tudja...

J. D. Salinger - Zabhegyező

Közvetlenül John Lennon meggyilkolása előtt Mark David Chapman a Zabhegyező egy példányát szorongatta a kezében. "Ez az én vallomásom, Holden Caulfield vallomása" - jegyezte a könyv elejére. A gyilkosság előestéjén úgy tesz, mint a regény főhőse, a 16 éves Holden: prostituáltat rendel a szállodai szobájába, de nem használja ki szolgáltatásait. Chapman később a tárgyalásokra is magával hurcolta a regényt.

A II. világháború után járunk, mindenki örül a békének, a jólétnek, próbálja elfelejteni a világégést. Holden Caulfieldet éppen kicsapták az iskolájából, a jónevű Penceyből; pár napra New Yorkba szökik, coca-colát iszik és taxiba száll, táncol, majd újra taxit hív - menekül. A fojtó amerikai légkör elől, ahol ha az ember nem tanul, akkor buta. Ahol egy új generáció nem akar tetszelegni a másiknak, nem akarja megjátszani magát, nem akar egy felhőkarcoló sokadik emeletén dolgozni nyolctól négyig. Csak önmaga akar lenni. Holden már maga is elhiszi, hogy amit csak tesz, kudarcra van ítélve. Kiábrándul a világból, nincsenek barátai, csak a tízéves kishúga, Phoebe. "A felnőttek iszonyúan rondák, ha tátott szájjal alszanak, a gyerekek nem. A gyerekek klasszak. Összenyálazhatják a párnát, és még akkor is klasszak" - mondja. Az egész történetet Holden szájából halljuk, így a regény nyelvezete is szlenges, szabadszájú. "Öregem" - kezdi Holden, és sok mindenről beszél. Mert szereti, ha valaki elrugaszkodik a tárgytól. A Zabhegyező kötelező olvasmány a kamaszok számára, olyasmi, mint a Kincskereső kisködmön a kiselsősöknek.

Jerome David Salinger a Time magazin címlapján. 2010-ben hunyt el.

Salinger könyvét 65 millió példányban adták már el az egész világon, 1951-es megjelenésekor is kedvezően fogadták. A New York Times szerint "szokatlanul brilliáns regény", G. W. Bush is olvasta már "ezt a remekbeszabott könyvet". Igaz, 1960-ban egy tanárt elbocsátottak, amiért elolvastatta az osztályával, de két évvel később visszahelyezték állásába. A regényt azonban sohasem filmesítette meg senki: noha Sam Goldwyn készített egy mozit, ami a Zabhegyezőre emlékeztetett, a vászonra vitel jogi akadályokba ütközik. Billy Wilder rendező emlékszik egy esetre, amikor egy magas fiatalember érkezett egyik ügynékének, Leland Haywardnak az irodájába. "Bocsássa el Leland Haywardot. Roppant érzéketlen" - mondta. Ő volt Salinger, a Zabhegyező írója.

Salinger egy éve hunyt el, 91 éves volt. A híresztelések szerint több kiadatlan regényt is hátrahagyott a már sok ideje visszahúzódó életet folytató író. "Lenyűgöző béke van a kiadatlanságban" - mondta J. D. Salinger még 1974-ben. "A megjelenés magánéletem szörnyű lerohanása. Kedvelem az írást. Szeretek írni. De csak magamnak írok, a saját örömömre" - mondta akkoriban. nos, bármi is van a fiókokban, ilyen szédítő magasságba valószínűleg nem fog eljutni a Zabhegyező írója.

E. M. Remarque - Nyugaton a helyzet változatlan

1933-ban a náci propagandaminiszter, Joseph Goebbels nyilvánosan elégettette és betiltotta Erich Maria Remarque műveit. Az íróról terjeszteni kezdték, hogy francia származású zsidó, és hogy soha nem vett részt az első világháborúban. Pedig  Nyugaton a helyzet változatlan (Im Westen nichts Neues) című regénye nem erről árulkodik. A történet főszereplője Paul Baumer, aki az iskolapadból egyenesen a frontra kerül - csakúgy mint Remarque annak idején.

A háború kissé rendezetlen anyagot nyújt az írónak - epizódokat, történeteket, mert a kiskatona nem látja azt az egészet, amibe belecsöppent. Csak a lövészárkot, a csatamezőt. Ez többször is megjelenik a műben - a katona, aki percről percre az életben maradásért küzd, csak azért öl, hogy ő életben maradhasson, és nem másért. És egy generáció, amely húsz évesen öregnek érzi magát. "Ez a könyv nem vád és vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy nemzedékről, amelyet a háború elpusztított - elpusztított még akkor is, ha a gránátok megkímélték."

A regényben nyoma sincs önsajnálatnak, a világ feletti kesergésnek - de már a címben megjelenik az a lemondás, ami áthalad a művön. "Én nem érzem magam megsértve" - feleli egy szereplő, miután megmondják neki, hogy háború akkor törik ki, ha egy ország megsért egy másikat. Helyette van bajtársiasság - Kat, Tjaden, Kropp -, és a kaja. Amiért egy katona élhet.

Oscar Wilde - A boldog herceg

„Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délelőtt töprengtem, végül kihúztam egy vesszőt. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vesszőt” - felelte Oscar Wilde egyszer arra a kérdésre, hogy mivel töltötte a napját. Az 1888-ban megjelenő meséskötet az aprólékos, álomszerű leírások és mitizált cselekmények példatára. Wilde saját gyermekeinek is felolvasott belőle esténként, és több magazinnak is rendszeres meseírója volt.

A címadó mese... hát mondjak egyáltalán róla valamit? Pár oldal, olvassa el mindenki. Minden írót elfog az irígység, ha ezzel a költői művel találkozik. A történet csupa érzelem - az önfeláldozással szemben ott van a társadalom közönyössége, a szegénységgel szemben a gazdagság. Győz az önfeláldozás. Ebben a mesében van valami megtisztító - az olvasó máshogy teszi le a könyvet.

A kötetből Az önző óriást, A halász és a lelkét és A csalogány és a rózsát érdemes elolvasni még, meg úgy az összes többit! Mert milyen is A Boldog Herceg?

"Olyan, mint egy angyal" - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben. "Honnan tudjátok?" - kérdezte a számtantanár. - "Sose láttatok angyalt." "Dehogynem, álmunkban" - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak. 

Ernest Hemigway - A folyón át a fák közé

Hemingway kemény, sokat megért férfi hőseihez tartozik Richard Cantwell ezredes is, a Triesztben állomásozó haderő amerikai tisztje. Az ötven esztendős katonában, aki egészségileg megtört ugyan, de a fiatal olasz grófnőben metalálja még élete utolsó szerelmét, könnyen az íróra ismerhetünk. 

Noha a regény nem Hemigway legjobbjai közé tartozik, a kérdések ugyanazok. Mi maradt az embernek a háború után? Megváltoztatta-e a vér a világot, vagy maradt minden ugyanúgy?

"Jobb állva meghalni, mint térden állva élni" - ez volt Hemingway mottója, s ez jelenik meg A folyón át a fák közé c. regényben is. Cantwell ötven évesen már szkeptikusan, ironikusan és komoran tekint az emberiségre. "Ne légy durva" - kéri Renata, a gyönyörű tizenkilenc éves lány. "Nem arról van szó, csak megéltem ötven évet, és tudom, hogy mennek a dolgok" - feleli az ezredes. 

A véget nem érő beszélgetések és vacsorák alatt pedig megjelenik a háború borzalma és szépsége, a kötelesség súlya és gyönyöre, a szerelmi csalódás és beteljesülés.

A regény 1950 szeptemberében jelent meg, a kritika nem fogadta egyöntetű lelkesedéssel. Habár néhányan lelkesedve fogadták. 

Tenesse Williams a New York Timesban így ír: "Nem mehetnék most Velencébe anélkül, hogy ne hallanám ennek az új Hemingway-regénynek a visszhangjait. Ez a legszomorúbb történet a legszomorúbb városról, és ha azt mondom, ez a legőszintébb, amit Hemingway valaha írt, azt mondanák, megőrültem."